2 Sámuel 14

2 Sámuel 14

0. Háttér
• Dávid szíve Absálom felé ↔ Absálom ellen: nem eldönthető,
• Visszatérő elemek:
o Fiktív jogi ügy: Nátán példázata; egyiptomi mitológia
o Két testvér vetélkedése: Káin és Ábel; Ézsau és Jákób; Izmáel és Izsák, stb.
o Közbeavatkozó, bölcs nők: Rúth, Eszter, Salamon és a két prostituált, asszony Ábél-Bét-Maakából (2Sám 20) és főleg Abigél
• Vérbosszú: csak gyilkosság esetén (legközelebbi hozzátartozó)
• Isten angyala: hízelgés vagy népi hiedelem?
• Jól döntött-e Dávid? Miért fontos ez nekünk? Fontos egyáltalán? Dávidnak rögtön meg kellett volna bocsátania Absálom vétkét ↔ száműzetésben kellett volna hagynia ↔ halálra kellett volna ítélnie
• Dávid jól döntött az özvegy ügyében és Absálom ügyében (de utána rosszul döntött, hogy nem bocsátott meg?) ↔ Dávid jól döntött az özvegy ügyében, de rosszul Absáloméban (téves párhuzam) ↔ Dávid rosszul döntött az özvegy ügyében

1. Ne ítélj, hogy ne ítéltess – Ahogy ítélsz, úgy leszel megítélve
• Dávid és a házasságtörő asszony esete (János 8,3-5)
• Ítélet hiányának indoka: 1, Az ítélkezés kizárólag Isten jogköre (mi nem tudunk mindig helyesen ítélni). 2, Isten sem ítélt el minket.
• Máté 7,1-2; „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek! Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal fogtok megítéltetni”
• Lukács 6,37: „Ne ítéljetek, és nem ítéltettek. Ne kárhoztassatok, és nem lesz kárhoztatásotok.”
• Ítéleteink nem következetesek, nem mindig helyesek (kevés információ, bölcsesség, szeretet). De még ha azok lennének is, egyedül Krisztusé az ítélet.

2. Megbocsátás
• Megbocsátás: ítélkezés sajátos változata: saját személyünket ért sérelem; helyes ítélet – mégis, ítélet helyett megbocsátás; Lukács 6,37b: „Bocsássatok meg, és nektek is megbocsáttatik.”
• Feltétel-e a megbánás, megtérés?
• Máté 6,14–15: „Mert ha megbocsátjátok az embereknek bűneiket, akkor Mennyei Atyátok is megbocsát nektek. De ha nem bocsátotok meg másoknak, akkor Mennyei Atyátok sem bocsát meg nektek.”
• Ha nem bocsátunk meg, Isten sem bocsát meg nekünk!
Megbocsátás indoka: 1, Isten megbocsátott nekünk (Ef. 4,32: „Bocsássatok meg egymásnak, amiként Isten is megbocsátott nektek Krisztusban.”) 2, szeretjük testvérünket, ezért továbbítjuk az Istentől kapott bocsánatot, kegyelmet (1Péter 4,8: „Mindenekelőtt legyetek kitartóak az egymás iránti szeretetben, mert a szeretet sok bűnre leplet borít.”)
• Milyen a teljes megbocsátás? Megbocsátás + befogadás – nem csak elméleti, szóbeli, hanem cselekedetekben is megmutatkozó
• Nem nézhetünk arra, hogyan viszonyul a másik fél az elkövetett vétséghez (ítéletnél sem!). A mi dolgunk a feltétel nélküli megbocsátás, a feltétel nélküli szeretet.
• Bocsánatkérés és megbánás a vétkezőnek fontos, nem a sértettnek (ezzel realizálja, fogadja el a megbocsátást, kegyelmet – felajánlott pénz, ajándék elfogadása). János 20,23: „Akiknek megbocsátjátok a bűneit, azok bocsánatot nyernek, akikéit pedig megtartjátok, azoknak a bűnei megmaradnak.” (lásd még Máté 5,23-24)

3. Békéltetés
• A megbocsátás érdekében való közbenjárás, a konfliktusok elsimítása.
• Közbenjárás nemcsak Isten felé, hanem egymás irányába is.

2 Sámuel 14

1Megtudta Jóáb, Czerúja fia, hogy a király szíve Ábsálóm felé fordul. 2Küldött tehát Jóáb Tekóába, és hozatott onnan egy okos asszonyt; és szólt hozzá: Tettesd csak magadat gyászolónak, ölts csak magadra gyászruhákat s ne kend magad olajjal, hogy olyan légy mint egy asszony, ki már sok idő óta halott fölött gyászol. 3És menj be a királyhoz és beszélj hozzá ezen meg ezen szóval - és szájába tette Jóáb a szavakat. 4És szólt a Tekóabeli asszony a királyhoz - levetette magát arcával a földre és leborult - szólt: Segíts, oh király! 5És mondta neki a király: Mi lelt? Mondta: Bizony, özvegyasszony vagyok, meghalt a férjem. 6Szolgálódnak pedig két fia volt, ők ketten civódták a mezőn és nem volt senki, ki őket elválasztotta volna egymástól, és leütötte az egyik a másikat és megölte őt. 7És íme, rátámadt az egész család szolgálódra és azt mondták: add ki azt, aki leütötte testvérét, hogy megöljük őt testvére életéért, akit agyonütött, hadd irtsuk ki az örököst is - hogy kioltsák parázsomat, mely megmaradt, hogy ne hagyjanak férjemnek nevet és maradékot a föld színén. 8Ekkor szólt a király az asszonyhoz: Menj haza és majd parancsot adok felőled. 9Erre szólt a Tekóabeli asszony a királyhoz: Rajtam legyen, uram király, a bűn és atyám házán; a király meg trónja pedig ártatlan. 10És mondta a király: Aki így beszél hozzád, hozd énelém, és többé nem fog hozzád nyúlni. 11Mondta: Gondoljon csak a király az Örökkévalóra, Istenedre, hogy sokat ne pusztítson a vérbosszuló és ki ne irtsák a fiamat. És mondta: Él az Örökkévaló, nem hull fiadnak egy hajszála sem a földre.
12Erre mondta az asszony: Hadd szóljon szolgálód uramhoz a királyhoz egy szót. És mondta: Szólj! 13Ekkor mondta az asszony: És miért gondoltál ilyent Isten népéről - minthogy ezt a szót mondta ki a király, szinte bűnös - azzal, hogy a király nem hívja vissza az eltaszítottját? 14Mert meg kell halnunk s úgy vagyunk mint a földre omlott víz, melyet össze nem gyűjtenek; Isten sem vesz el lelket, hanem gondolatokat gondol arra, hogy el ne taszítsa magától az eltaszítottat. 15Most pedig, hogy jöttem elmondani a királynak, az én uramnak e szót - mert megfélemlített engem a nép; mondta tehát a szolgálód: hadd beszéljek csak a királyhoz, talán megteszi a király szolgálója szavát, 16midőn rámhallgat a király, hogy megmenti szolgálóját azon ember kezéből, ki el akar pusztítani engem meg fiamat egyaránt Isten örökségéből. 17Mondta tehát a szolgálód: legyen csak uramnak a királynak szava megnyugtatásomra, mert mint Isten angyala, olyan az én uram, a király, hogy hallja a jót és a rosszat. Az Örökkévaló, a te Istened pedig legyen veled. 18Felelt a király és szólt az asszonyhoz: Ne titkolj el, kérlek, előttem semmit, amit tőled kérdezek. Mondta az asszony: Beszéljen csak uram, a király. 19És mondta a király: Vajon Jóáb keze van-e veled mindebben? Felelt az asszony és mondta: Él a lelked, uram király, nem lehet kitérni se jobbra, se balra mind attól, amit beszélt uram, a király; bizony szolgád Jóáb, ő parancsolta nekem és ő tette szolgálód szájába mind e szavakat. 20Azért hogy fordulatot adjon a dolognak, tette szolgád Jóáb ezt a dolgot- uram pedig bölcs, Isten angyalának bölcsessége szerint, hogy tud mindent, ami van a földön. 21És szólt a király Jóábhoz: Íme kérlek, megtetted a dolgot; menj hát, hozd vissza a fiút, Ábsálómot. 22Erre arcával a földre vetette magát Jóáb, leborult és megáldotta a királyt; mondta Jóáb: ma megtudta a te szolgád, hogy kegyet találtam szemeidben, uram királyom, mivel megtette a király szolgád szavát. 23És fölkelt Jóáb, Gesúrba ment és elhozta Ábsálómot Jeruzsálembe. 24És mondta a király: Vonuljon vissza a házába, de arcomat ne lássa! Visszavonult tehát Ábsálóm a házába, de a király arcát nem látta.
25Mint Ábsálóm pedig oly szép ember nem volt egész Izraelben, oly dicsérni való; lába talpától feje tetejéig nem volt rajta hiba. 26S mikor lenyíratta haját - történt ugyanis, hogy idő múlva lenyíratta, amely idő múlva nyiratkozni szokott, mert nehéz volt rajta - akkor megmérte feje haját: kétszáz sékel volt, a királyi súly szerint. 27És született Ábsálómnak három fia és egy leánya, neve Támár; ez szép ábrázatú asszony volt. 28És lakott Ábsálóm két éven át Jeruzsálemben, de a király arcát nem látta. 29S küldött Ábsálóm Jóábhoz, hogy őt a királyhoz küldje, de nem akart hozzá menni, még másodszor is küldött, de nem akart menni. 30Ekkor szólt szolgáihoz: Nézzétek, Jóáb telke az enyém mellett van, ott van neki árpája, menjetek és gyújtsátok föl tűzzel. És felgyújtották Ábsálóm szolgái a telket tűzzel. 31Erre fölkelt Jóáb és bement Ábsálómhoz a házba; szólt hozzá: Miért gyújtották föl szolgáid tűzzel a telkemet? 32Szólt Ábsálóm Jóábhoz: Íme, küldtem hozzád, mondván: jöjj ide, hadd küldjelek a királyhoz, mondván: minek jöttem meg Gesúrból, jobb volna nekem, hogy még ott volnék; most tehát, hadd lássam a király arcát, ha pedig bűn van rajtam, akkor öljön meg. 33Erre bement Jóáb a királyhoz és tudtára adta; hivatta Ábsálómot, aki bement a királyhoz és földig leborult arcával a király előtt, és megcsókolta a király Ábsálómot.

Reményik Sándor

Ne ítélj

Istenem, add, hogy ne ítéljek –
Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek.

Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt, hibát és tévedést
Egy óriás összhangnak lássak –
A dolgok olyan bonyolultak
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak
És lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyűn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.

Istenem, add, hogy mind halkabb legyek –
Versben, s mindennapi beszédben
Csak a szükségeset beszéljem.
De akkor szómban súly legyen s erő
S mégis egyre inkább símogatás:
Ezer kardos szónál többet tevő.
S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem,
De egyre inkább csak igen.
Mindenre ámen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.
Ámen. Igen. És a gonosztól van
Minden azonfelül.

1939.